Sofi Oksanen – Túl rövid szoknya: történetek a konyhából (részlet)

Emlékszem,egy barátom orvoshoz járt, ahol azt mondták neki, a koponya olyan, mint a tojáshély. Ha eleget kopognak rajta, egyszer majd nem bírja tovább. A hajszálrepedéseknek határa van.
Emlékszem egy hétvégi házra. És benne egy párra. És arra, mennyit ivott a férfi, de a nő soha, egy cseppet sem. Hiszen egyszer még történhet valami.  És akkor mi lesz? Akkor valakinek irányítania kell. Nem tudom pontosan hogy értette. Talén úgy, hogy a férfival történhet valami, vagy a nőnek kellene a lehető leggyorsabban elhagyni  a házat. Éppen olyan gyorsan, ahogy menekülni szokás.
Emlékszem egy nyugdíjas párra: a férj ételt készített és tálalta. A feleségének szánt adagot annyira megsózta, hogy az ehetetlennáé vált. A férj ügyesebben intézte a bevásárlást és kezelte házuk kulcsait. Verés? Nem tudom. Fizikai erőszak? Nem tudom. Közbeavatkozott-e valaki? Nem tudom. Vagy úgy gondolta, az erőszak kiszínezi életét? Nem tudom. De mindenki látta soványságát, mindenki tudott a kulcsok használatáról.
És emlékszem arra a művészdiákra, akinek minden nap volt ideje nevetni a drámázó nőkön. Olyan jóképű volt. És nagyon udvarias.
Igazi úriember, ráadásul tehetséges is, olyan fajta úriember, aki mindig kevesebbet iszik, mint a többiek, és azzal törődik, hogy a többiek biztosan többet igyanak. Olyan társasági ember, aki, miközben mások alaszanak csöndben elintézi, hogy megdughasson valakit a lányok közül. És a lányok? Kapcsolatban, jegyben, házas. A klasszikus történet? Egyáltalán nem. Ez a kiváló társasági ember csak ismeretlenekkel szeretett dugni. És olyanokkal, akik már foglaltak.  Hogy sikított-e már valaki úgy, hogy a felette lihegő férfi felébredjen? Tudtommal nem. Talán mindig túl meglepettek voltak, talán sosem hitték el, mi történik. És a következő nap végiggondoltak, mi történt és miért, hogy erőszak volt-e vagy mégis micsoda, el kellene-e mondaniuk a barátjuknak vagy nem, el kellene-e mondaniuk valakinek, de mégis kinek és mit. Mégis ki hinné el, ki hinné el, éppen arról a kedves úriemberről? És mi lenne az egyetemen, hogyan folytatná, mégis hogy lenne képes folytatni, ha az úriember a barátaira kacagna és elmondaná, hogy  te magad is akartad. Akartad? Hogy magyarázod ezt?  És soha, senki nem hinné el, az úriember pedig folytatja, ebben a percben is folytatja , mert  folytatni tudja.
Emlékszem egy barátnőm hogy lelkesedett új pasijáért és emlékszem az első veszekedésekre is. Veszekedésekre pénteken, szombaton és azokon a szerdákon, mikor kimaradtak. A férfi nem akart bárokba menni a nővel  és ha mégis elment, soha nem ivott többet egy pohárnál. Vagy egyszerűen csak ült az asztalnál és vizet kortolygatott. Saját barátaival máshogy ment. Ott hajnalig tartott az ünneplés, de sohasem a nővel együtt. Nem láttuk át az egészet, de barátnőm bosszakodását megértettem. Egy veszekedés után elmesélte, hogy a férfi gyerekkorában mik estek meg, mik történtek vele. Mindenféle. Az anya gyakran ivott együtt férjével és akkor  megestek, megtöréntek a dolgok. Mindenféle.  És mivel megesett és megörtént vele mindenféle, megszokta, hogy ébernek kell lennie, mindig készentében. Hogy a rendőrségre telefonálhasson, vagy hívja a mentőket. Mindig készen és mindig éberen, ha egy szerettünk iszik. Anyu. Nővér. Barátnő. Hogy képesek legyünk megvédeni őket.
Emlékszem egy rokonra, aki örökké azt mondta, egy férfiban az a legfontosabb, hogy ne verjen. Később kezdtem átlátni, hogy ez a mondat azt jelenti, vannak férfiak, akik vernek. Nem tudom, milyen volt az ő házassága, nem pontosan, mindenesetre nem úgy tűnt, mintha lenne tapasztalata a dologgal kapcsolatban. Talán nem is volt, mégis valahogy számára egy férfi legfontosabb erénye az, ha nem ver. Lehetséges lett volna, hogy nem tudta miről beszél?
Emlékszem, hogyan tűnt el alólam a padló, amikor először találkoztam egy barátom anjyával. Azok a sebhelyek sosem múlnak el az arcáról. Azokból a sebhelyekből látszik, minden vágás mély volt. Azokat a sebhelyeket senki sem gondolná szerencsétlenség vagy bőrbetegség ereményének. Éppen az, az egész aminek látszik, a nő arca.
Emlékszem hogyan tűnt el egy nő a társasházunkból, még óvodás koromban. Volt egy nálam valamivel idősebb lánya. A nő sokáig távol volt, lánya és  apukája pedig folytatták hétköznapjaikat, a lány az iskolában és a zeneórákon, a férfi pedig reggelente munkába indulva, hűtőházban dolgozott. Nem tudom, ők hogy vannak mostanában, de azt tudom, mi történt a nővel. Ahogy tudta az egész társasház is. Az egész környék. A férfi feldarabolta feleségét, a darbokat konzerválta munkahelyi autójában. Ha jól tudom, később átszállította őket  hétvégi házukba. Talán van ott egy fagyasztó. A hétvégi házban.
@ Sofi Oksanen, Bonnier, Helsinki, 2011
Image

bookplus.fi

“Liian lyhyt hame – Kertomuksia keittiöstä” azaz “Túl rövid szoknya – Történetek a konyhából”, a szerző Sofi Oksanen ( Tisztogatás, Sztálin tehenei, Baby Jane). A könyv dalszövegeket tartalmaz, amik igencsak egyedi hangvételű képeket elevenítenek föl nők mindennapi életéből. Minden ötödik finn nő él át lelki-vagy fizikai bántalmazást, és ne higgyük, hogy előbbi lényegtelen, átlagos vagy eltussolható. Az írónő dalszövegeiben kis képeket mutat nekünk ezekről a bántalmazásokról, és a bántalmazás elszenvedéséről, “konyhai perspektívából szemlélve”.

Leave a comment